Sokszor kérdezik tőlem, miért hallgatom még mindig "azt a régi unalmas" zenét. Erre én enyhe gőggel szoktam odavetni a választ: "mert azóta sem tudtak jobbat csinálni". Ez persze valóban nagyképű és meggondolatlan szöveg, csakhogy én nem a zenét magát veszem alapul, hanem a hozzá tartozó kultúrát is.

A happy hardcore tombolása alatt kialakult egy életérzés. Pontosan úgy, ahogy az 50-es és 60-as években a rock & roll, vagy később a heavy metal, a rave korszak is élesen kétfelé osztotta a társadalmat. Teljesen normális, hogy ha egy új stílushullám rázza meg a közösséget, akkor lesz, aki odavan érte, és lesz, aki meggyűlöli (ld. emo). Viszont a jelenség "lecsengése" után általában a vihar megszűnik, és a felek úgymond elmennek egymás mellett. Több, mint valószínű, hogy ma egy egykor Bonanza-rajongó önfeledten mulatozik együtt egy hajdani Rapülők-őrülttel, holott annak idején a két rajongótábor eléggé ellentétes volt.
De nem. A hardcore-nál ez valamiért nem így van. Ha az ember ma a fiatalabb korosztály előtt azt mondja, hogy rave, akkor vagy kiröhögik, mondván, hogy milyen gyerekes és gagyi - vagy egyszerűen nem is mond nekik semmit ez a kifejezés. Ha tapasztaltabb DJ-ket kérdezel a rave-ről, egytől egyig azt fogják mondani, hogy "hej, de szép is volt az!" - viszont rögtön azután, hogy megpróbálod összepárosítani ezt a stílust a jelen kor hazai zenei kultúrájával, elkezdenek viszolyogni. Miért?
Nyilvánvalóan a rave-et nem tűri meg a hazai média. Ez nem rágalmazás, ez mindenki számára szabad szemmel is látható tény. Nem egyszer próbáltam meg kisebb-nagyobb médiumokkal kapcsolatba lépni ezügyben, sikertelenül.

Ha már így belemerültünk a témába, akkor jöjjön egy kis összeesküvés-elmélet. A rave-korszakban a bulizó emberek önfeledten múlatták szabadidejüket, a kor rave-slágerei is a pozitív gondolkodást (vö. P.L.U.R.) hirdették. Ellenben a mai zenei tömegtermékek szinte mind káros, negatív erkölcsi értékekről zengenek (drog, alkohol, prostitúció stb). Ez sem kitaláció, tessék bekapcsolni öt percre bármelyik zenetévét. Persze az említett jellemzőkkel bíró "művek" egytől egyig a hanyatló nyugat ópiuma. A hazai zeneipar pedig (1-2 nagyon ritka gyöngyszem kivételével) szinte csak és kizárólag szerelmes pop-dalokból áll. Már nem csak a rave, de szinte az elektronikus zene is kezd kiveszni a populáris zenei felhozatalból. És itt a kreativitással készített, minőségi és egyedi munkákra gondolok, nem az egykaptafa fiú+lány hands-up formációkra.
Nem vevő az ország arra, ami jó. Ha jó képet vágsz, és pozitívan gondolkodsz, előnyben részesítve a zene szeretetét az anyagiakkal szemben, akkor le vagy szavazva, gyerekes vagy, lépj vissza két mezőt. A mai világban mindent a pénz irányít, ez természetes. De nem kéne hagyni, hogy a nagy tőkével bíró "slágergyárak" ellehetetlenítsék a tehetséges új előadókat (és ez minden zenei stílusra vonatkozik).

A fent leírtakkal együtt figyelembe véve azt a tényt, hogy társadalmunk rendkívüli mértékben butul, elég siralmas a helyzet (különösen a magyar fiatalok körében). Nézzük az elmúlt tíz-tizenkét év zenei fókuszát Európában (elektronikus zenén belül):


Kb így néz ki a tendencia. Aki ismeri a fenti stílusok szerkezeti felépítését, láthatja, hogy egyre egyszerűbb, primitívebb stílus kerül középpontba (figyelem! NEM a trackek minőségéről volt szó!). A zene együtt butul az emberekkel. A 16 éves Diszkós Robika örül, hogy a gimnázium második osztályában végre le tudja írni azt a szót helyesen, hogy "muszáj"; persze, hogy elég neki 4 pattern váltakozása 120BPM-en, hogy jól érezze magát. Ez persze az előadónak nagyon jó, mert sokkal gyorsabban lehet fosni a slágereket pl. electro-houseban mint hardcore-ban. A sok sláger = több pénz, nyilvánvaló. Éppen ezért vevőbb inkább a hazai média arra, amint kint tömegesen gyártanak, mert ami kint bevált, az itt is jól fog menni. Más kérdés az, hogy a csúszások miatt átlagosan két évvel vagyunk lemaradva Németországtól - borítékolom, hogy ha itt divatba jön a jumpstyle, kint már rég elfelejtették.
Tehát nincs igény a kreatív és kiforrott munkákra. Nem lehet visszatekinteni, és ami a legjobban fáj: nem lehet gyors zenét csinálni. Miért?? És ez mindenhol így van a világon. Az emberek lettek ennyire lusták, vagy tényleg meg van írva valahol, hogy márpedig egy ország slágerlistáján nem szerepelhet 170BPM-es track? :P Mai összeesküvés-elméletünket hallották.

Visszatérve a címre: Angliában sem jobb a helyzet, ott csak bulik tekintetében nagy az arány (de említhetem Ausztráliát is, ott is van kultúra) - átlagosan kéthetente vannak partyk nagy nevekkel. De sajnos ott is a média az Úr: ahhoz, hogy egy hardcore-válogatást el tudjanak adni a piacon, és lemezeladással szerezzenek új rajongókat, ahhoz pl. kötelezően fürdőruhás csajokat _kell_ a borítóra tenni, mert akkor jobban veszik (nem vicc, ezt angol producerek mondták). Anélkül ki sem teszik a polcra, tessék webboltot nyitni. Megjegyzem, sokan így is tettek, és a fizetős mp3-aknak ott sokkal nagyobb sikere van, mint itthon.

Ami egy nagyon fontos jelenség: itthon minden rave előadó vagy abbahagyta, vagy váltott. Gúnyosan mondhatnám, hogy a pénz győzött :P Viszont Angliában és Hollandiában tartják magukat a DJ-k. Persze, van aki egyszerre három stílusban zenél, de aki a 90-es években hardcore-t játszott (happy vagy gabber, mindegy), az szinte biztosan most is azt teszi. Kitartanak a stílusuk mellett, ha máshogy nem megy, akkor időközönként megreformálják a stílust - de mindig megmaradnak a fő motívumok. Hogy az újulás kinek tetszik, az más tészta, de a lényeg: nem adják fel azt, amit szeretnek csak azért, mert a tömegek mást esznek. Hát ezért hallgatok még mindig hardcore-t :)